A plasztikai sebészet története

A plasztikai sebészet története majdnem egyidős a civilizációval. A motiváció erre az orvosi szakterületre egybeesik azzal, amikor az ember kibújt a barlangból és kultúrákat kezdett felépíteni. Ekkor már nemcsak a praktikum volt az elsődleges cél, egy épületnek nem csupán védenie kellett a természeti csapásoktól és az ellenség támadásától, hanem mutatósnak is kellett lennie. A szépség iránti igény megszületett. Erről a vágyról megannyi gyönyörű ókori épület és tárgyi emlék tanúskodik.

Nemcsak a környezet szépsége volt a fontos, de az emberi test esztétikumára is odafigyeltek. A fáraók szobrát mindig idealizálták, egy uralkodó nem lehet ronda. Az ókori Görögországban csodálták, szobrokba öntötték a kisportolt testű atlétákat és isteneik is vonzóak és fiatalok voltak. Kivéve Vulcanust, a kovácsok istenét, de őt pont emiatt dobta le édesanyja, Héra haragjában az Olümposzról. (Nem túl szép történet, főleg mai szemmel nézve.)

A szépség  kultusz a középkorban is élt, számtalan akkori szépség trükk maradt ránk. Ez a szemlélet a vallásos művészetet is átjárta. Például az akkori képeken, szobrokon Szűz Mária és a kicsi Jézus mindig egy fiatal, ragyogó édesanya egy bájos csecsemővel. A sátán viszont ronda és sánta.

Mivel mindig ekkor igény volt a szépségre, az esztétikus testre az orvostudománynak hamar igazodnia kellett ehhez az igényhez.

Nagyjából i.e. 1700-ból, az ókori Egyiptomból származik az Edwin Smith féle papirusz, ami egyértelműen tanúsítja az ókori plasztikai sebészet létezését. A papír anatómia megfigyeléseket és betegségeket ír le, gyógymódokat tanácsol. Ezek között van törések gyógyításának módja és varrásról is szó esik. De leírnak kezdetleges állkapocs és orrcsonttörést helyreállító beavatkozásokat is.

Az Edwin Smith féle papírusz az egyik leghitelesebb dokumentum arra, hogy az ókori egyiptomi orvosok milyen fejlett ismeretekkel rendelkeztek, attól függetlenül, hogy az irat nem teljes, az egyik fele elveszett.

Akkoriban arra is gondoltak, hogy az is szép legyen, aki átlép a másvilágra, így a mumifikálás folyamatának része volt az arc, a test hibáinak korrigálása is.

Az ókori indiai orvosoknak sem kellett szégyenkeznie valamivel nyugatabbra, a piramisok árnyékában élő kollégáik előtt.

Az akkori háborús világban nem volt ritka, hogy valaki elvesztette az orrát vagy az egyik (esetleg mindkét) fülét. Ez a nem túl kellemes állapot kedvezett az orvostudománynak és ezen belül a plasztikai sebészetnek is. Fennmaradt Susruta doktor neve, aki ezeket a sebeket korrigálta. Az ehhez szükséges bőrszövetet csonkításra ítélet bűnözők homlokbőre volt.

A sebész tudást a Sushruta Samhita című művében jegyezte le, hagyta az utókorra. Ebben a könyvben szó esik az akkori érzéstelenítési technikákról is, az orvos borba kevert kannabiszt ajánl.

Ilyesfajta leírások a Római Birodalomból is maradtak ránk. Aulus Cornelius Celsus egy részletes leírást hagyott az utókorra, amiben elmondja, hogy hogyan kell helyreállítani a fül és az orr csonkolása után az arc eredeti állapotát. Ezek a technikák nagyon hasonlítanak ahhoz, amit Susruta doktor is használt.

Egy i.e. u. 700-ból származó történet szerint a trónfosztott II. Justinátus császár azért nem tudott visszatérni a trónra, mert megcsonkított orra ezt nem tette lehetővé. (Hiába egy uralkodónak nemcsak okosnak, hanem szépnek is kellett lennie.) Viszont egy eredményes rekonstrukciós műtét után visszakaphatta az uralkodás jogát. A plasztikai sebészet akár egy birodalom sorsáról is dönthetett.

A középkorban a plasztikai sebészet  fejlődésnek lendülete alábbhagyott. Ennek egyik fő oka azt volt, hogy a XIII. században III. Ince pápa betiltott minden ilyen beavatkozást és kutatni sem engedte az orvosokat, felcsereket.

A reneszánszban újra felvirágzott a szépség kultusza, így egyértelmű volt, hogy a plasztikai sebészet fejlődése is új lendületet fog kapni. Az indiai Susruta doktor könyve újra előkerült, a benne lévő technikákat használták, finomították, továbbfejlesztették. A vágások hossza, nagysága egyre kisebbé vált és a varratszedési technikák is elkezdtek egyre jobban hasonlítani a ma használt módszerekhez.

A korszak egyik leghíresebb sebésze Gaspare Tagliacozzi volt. Az akkori folyamatos háborúk kedveztek a munkásságának, kutatásának, mivel számos alkalma nyílt arra, hogy gyakorolja, fejlessze a csonkolt orr rekonstrukcióját. Az ehhez szükséges bőrt a páciens karjából nyerte.

Nagy szerepe volt a plasztikai sebészet fejlődésében annak, hogy 1794 októberében egy londoni magazin cikket írt az ókori indiai sebésztről, ismertette az akkor technikákat, eljárásokat.

Ekkortájban praktizált és kutatott Johann Friderich Dieffenbach nevű orvos. Őt nevezik a „plasztika ősatyjának”. Ő nemcsak fejlesztette  a technikákat, hanem arra is gondot fordított, hogy a műtét minél „komfortosabb” legyen és fontosnak tartotta a kockázati tényezők csökkentését is. Ha kezdetleges szinten is, de bevezetett fájdalomcsillapítási eljárásokat és igyekezett olyan módszereket kidolgozni, amik minimalizálják a fertőzésveszélyt.

A legelső sikeres bőrátültetés 1817-ben történt meg, egy Astley Cooper nevű orvos végezte el. A műveleti terület egy hüvelykujj volt. Ez az eljárás még sokban különbözött a ma használt technikáktól. Ez az akkori szenzáció ma már egy teljesen mindennapi, rutineljárásnak számít. Ez is mutatja, hogy a plasztikai sebészet nem egészen 200 év alatt mennyit fejlődött.

Az első mellnagyobbító műtétet az 1890-es években követték el. Nem véletlenül használtam a „követték el” szót, mivel a töltőanyagként használt paraffin fertőzéseket és tumorszerű csomókat okozott.  De a hiúság győzedelmeskedett a józan ész felett, a módszer nagyjából 30 évig tartotta magát, amikor átvette helyét az  eljárás, ami a fenékből kimetszett zsírszövetet használt fel töltőanyagként. A módszer nem volt tartós, a zsírszövet hamar felszívódott, (A saját zsírral történő mellnagyobbítás technikáját csak pár éve tudták kidolgozni.) felemás, deformált mellek maradtak a helyén.

A mellnagyobbításnak a II. világháború (igen, megint a háború) ihletett adott. Japán prostituáltak próbálták felhívni magukra az amerikai katonák figyelmét. Ez miatt szilikont fecskendeztek a melleikbe, hogy azok nagyobbak legyenek. Ezt a technikát egyesült államokbeli kolléganőik átvették tőlük.

1946 fordulópont volt a plasztikai sebészet történetében, ugyanis az Egyesült Államokban ekkor jelent meg az első, ezzel a témával foglalkozó folyóirat a Journal of Plastic and Reconstructive Surgey.

Kellett is a tudás, ugyanis az 1950-es években kitört a koreai háború, ami hozta az alapanyagot a gyakorolni vágyó plasztikai sebészeknek. Az eldeformálódott arcok helyreállítása, a megégett bőr rekonstrukciója, a hegplasztika nagyon sokat fejlődött ebben az időben.

1963-ben elkészült az első szilikon mellimplantátum, megalkotója dr. Thomas Cronin volt. Ezek után a szilikon elindult világhódító útjára, már nemcsak a mellek megnagyobbítására használják, hanem ajakfeltöltésre és a test egyéb részeinek megváltoztatására is.

A 2000 években a plasztikai sebészet egyre szélesebb körben terjedt el az Egyesült Államokon kívül is. Ezzel együtt az orvostudomány is rohamos fejlődésnek indult.

A széles körű népszerűségnek egyik oka az, hogy egyre több az olyan valóságshow, ahol a központi téma különböző plasztikai műtétek és az, hogy a páciens élete hogyan változott meg a beavatkozás következtében. Lehet róla vitatkozni, hogy ez mennyire etikus dolog, de egy biztos: a plasztikai sebészet ma már csodákra képes, olyanokra, ami lehetővé teszi, hogy egy ember élete gyökeres fordulatokat vegyen.